A legendák Vasváron velünk élnek:

A vasvári „feneketlen tó” legendája

Hol volt, hol nem volt, ott, ahol most a Feneketlen tó süppedéses mocsara terül, valamikor hatalmas vár állott. A kegyetlen várúr, Vas Miklós kiszemelt magának egy tündérszép leányt, Kolta Hajnalkát, aki viszont Gyana Gézát szerette. Az ifjú háromszor is legyőzte a Vas-vár urát a Hajnalkáért folytatott vetélkedésben, de a vereség tovább növelte Vas Miklós vágyát és gyűlöletét. Gyana Gézának csatába kellett mennie, miközben a Vas-vár ura elrabolta Hajnalkát és a várába vitte. A lány háromszor mondott átkot a várúrra és azt kívánta, süllyedjen el a föld alatta. Ekkor inogni kezdett a föld és Vas Miklós vára elsüllyedt egy ingoványba a várúrral és Hajnalkával együtt. Gyana Géza hazaért a csatából, és egy kis aranykígyót is hozott magával. A kígyócska lesiklott a tóba és egyenesen a Vasvárhoz úszott. Megkereste Hajnalkát és mivel nagyon megsajnálta a fiatalokat, kígyóseregével a mocsaras vizet kitisztíttatta, hogy Géza és Hajnalka újra találkozhassanak. Géza, ahogy meglátta Hajnalkát belevetette magát a feneketlen tóba és így lettek újra egymáséi. Ám a vár, örök lakásául szolgál a fiataloknak. A megszabadulás lehetősége a Kígyókirály hatalmába került, azzal lehet az átkot semmivé tenni, ha valaki szilveszter éjjelén, mikor a kígyó kiemelkedik a tóból, leakasztja a várkulcsot a nyakából. Ha ez megtörténik, Géza és Hajnalka a földön folytathatja tovább életét. 

A kígyó, a legenda szerint, minden évben betartja a szavát és szilveszter éjfélkor felemelkedik a tóból, a kulccsal. Egyszer, talán majd akad egy bátor férfi, aki leakasztja a kígyó nyakából a kulcsot, hogy a szerelmesek újra a fényt és meleget adó Nap alatt lehessenek boldogok. A legenda máig a köztudatban él, olyannyira, hogy egy naiv művész, Szántó Imre saját költségén megformálta a kígyókirályt a kulccsal együtt. A monumentális, három méter magas, a Csónakázó-tó partján álló szobor mára Vasvár egyik jelképévé vált.

Telepített lakócsijainkat a főhősökről neveztük el.

Szentkút legendája

A török elől menekülő domonkosok kedves Mária-képüket a Szentkút körüli erdőben rejtették el egy öreg fa odvában. Később a visszatérők nem találták a képet, a fát kivágták, s helyén bővizű forrás fakadt, melynek vizében látni vélték Máriát. Azóta a hívek ide járnak imádkozni.
     A szentkúti búcsújárásban fontos szerepe volt a remetéknek, akik jámbor életükkel sok hívőt vonzottak maguk köré. A Szentkútnál a 18. század második felétől éltek remeték, közülük a búcsújárás fellendítéséért talán a legtöbbet egy hajdini huszár tett, aki 1860 körül itt nyerte vissza látását.
     Horváth Ferenc, akit a vasváriak később Szent Ferencnek neveztek el, a katonaságnál vesztette el szemevilágát. Több évig élt világtalanul, mígnem szülei elhozták a Szentkúthoz, itt a forrás vizében megmosta szemét, és visszanyerte látását. Ezután remeteként élt a Szentkútnál, atyai örökségéből kápolnát építtetett, majd később megházasodott, de élete végéig gondját viselte a Szentkútnak és a zarándokoknak.
     A szentkúti búcsújárás a múlt század második felében lett széles körben népszerű. Az egész Dunántúlról érkeztek ide zarándokok, de főleg Vas és Zala megyéből, valamint a határmenti vend és sváb falvakból; egy-egy alkalommal gyakran több tízezer búcsús is összejött. Horváth Ferenc példája nyomán a szembetegségek hathatós gyógyszerének tartották a szentkúti forrás vizét, ezért a búcsúsok meg szokták mosni arcukat benne, hozzátartozóiknak pedig kis korsóban vitték haza a vizet.
     A századforduló előtt a Szentkúton kis fakápolna állt, a forrás vizét favályúban vezették (ebben mosakodtak meg a zarándokok), a mai kápolna 1900- ban, a lourdes-i barlang 1930-ban épült, környezetét pedig azóta többször is rendezték.
     A búcsúkra ma is sokan érkeznek Vasvárra. Nagyboldogasszonykor körmenet megy a temetői templomhoz, 1989 óta pedig a Mária nevenapi búcsú előestéjén gyertyás menet vonul a Szentkúthoz.

Szeretettel várunk – Vasvár Népfőiskola munkatársai